A platánfa


A kislány szeretett labdázni a nagy parkban. Az árnyas fák alatt rendszeresen tartott babazsúrokat.
A kockás plédre rakta ki babáit, akik türelmese várták amíg elkészül főztjével. Szorgalmasan keverte képzeletbeli fakanalával a fazekat, dagasztotta a kenyeret. Gondosan kikészítette a babáknak a tányérokat, az evőeszközöket és a pöttyös bögréket.

Csak a park végébe nem szeretett menni, ahol egy hatalmas platánfa állt magányosan a liget közepén. Nem tűrt meg maga mellett más fát, ágait polipkarokként nyújtotta ki. Ha arra gurult a labdája, a kislány mindig óvatosan közelítette meg. Nesztelenül lépdelt át a réten, gondosan figyel rá, hogy ne csapjon zajt. Árvalányhaj lebegett a szélben, búzavirág font köré szomorú koszorút.

Tekintetét elfordította a fölé tornyosuló platántól Mérgesen kotorta elő a bokrok közül labdáját, mintha csak a fa tehetne mindenről.

Hosszú évek teltek el. A kislányból felnőtt nő lett és lánya született. Egy szép napon kislányával sétált a parkban, ahol már évtizedek óta nem járt. Érintetlenül megvolt a liget, talán csak a fák lettek hatalmasabbak Eszébe jutott a múlt, tekintete elkomorult a platánfa láttán.

-Hol voltál, amikor annyira szükségem lett volna rád?- tört fel belőle vádlón a kérdés.

Keserű gondolataiba merült. Észre sem vette, hogy a lánya eltűnik a bokrok között. A gyermek egy vadvirágcsokorral a kezében tért vissza, amit az öreg platánfa elé tett le.

-Hát te meg mit csinálsz?- kérdezte meglepetten az anya.
-Virágot szedtem neki! Biztosan nagyon szomorú lehet, hogy egyedül kell élnie. Távol a csemetéitől.

Az anya csak némán bólintott és magához ölelte a lányát. Hangtalan zokogás rázta meg, izmai megfeszültek. Elviselhetetlennek érezte a nyomást, ami a gátnak feszülő víz erejével kereste a kiutat.
Arcán legördült egy könnycsepp. Már nem érzett haragot...