Amikor bánat ér bennünket legszívesebben elmenekülnénk egy várba, ahol távol a világ zajától nem zavar senki. Ahol az erős falak megvédenek.Képzeletben felhúzzuk magunk mögött a hidat, bezárjuk a vaskos kaput, a kulcsot pedig behajítjuk a várkútba...
Próbálunk megszökni a fájdalom elől.
Amikor szakításra kerül a sor, inkább SMS-ben közöljük a hírt partnerünkkel, mert nem merünk a szemébe nézni. Búfelejtésként aztán gyorsan fejest ugrunk egy újabb kapcsolatba, hogy megfeledkezzünk a kudarcról.
Azonban könnyen előfordulhat, hogy a fel nem oldott fájdalom miatt bizalmatlanok leszünk új társunkkal:
„ És ha ő is megbánt?” ... „Lehet, hogy megint rosszul választottam?”
A kétségektől erőtlen lesz a kapcsolat, ezért hamar kifulladhat. És ha ez a szituáció párszor megismétlődik, a végén még a partnerkeresést is feladjuk.„Annyiszor csalódtam már, mi értelme lenne újra próbálkozni?”
Ez az a pont, amikor a lelkünk akcióba lép és azt mondja: „Ebből elég, ha TE nem nézel szembe a problémáddal, majd én megteszem helyetted!”
Megkeresi azt a dallamot, ami tudtunk nélkül visszavezet a fájdalomhoz.
Amikor újra és újra meghallgatjuk a gyógyerejű dalt, a zene fokozatosan rést üt a falakon.
Háborgó lelkünknek idő kell, hogy elgyászolja a kapcsolatot és újra békére leljen.
Előfordulhat, hogy fülsiketítő rockzenére van szükségünk, hogy kiordítsuk magunkból a fájdalmat. Ha tombolni támad kedvünk, tomboljunk! De az is lehet, hogy egy lírai szerzemény érinti meg lelkünket és a könnyek nyitják meg a kaput. A lényeg, hogy engedjük be a zenét!