Amikor a padlón vagyunk legalább azzal vigasztalhatjuk
magunkat, hogy lejjebb már nem eshetünk. Na de mit tenne a helyünkben egy
bokszoló? Egyrészt elkönyvelné, hogy jobb adni, mint kapni. Másrészt felállna!
Kisgyermekként is úgy tanultunk meg járni, hogy amikor
lehuppantunk a földre, újra és újra feltápászkodtunk. Kitartottunk.
Már csak azért sem érdemes feladni, mert sosem tudhatjuk
milyen közel járunk a célhoz.
Söprik az utat előttünk. Felgyorsult a tudatosulás folyamata,
sok minden megnyílik most, amihez évezredeken át csak beavatásokkal kaptak
hozzáférést az arra érdemesek.A hullámvasút elindult. Néha euforikus állapotba kerülünk, legszívesebben magunkhoz ölelnénk az egész világot és még a BKV ellenőrökre is rámosolygunk.
Máskor kicsit rosszabbul érezzük magunkat és elbizonytalanodunk: „Kell ez nekem?”
A célbaérés titka, hogy a mélypontokon is ki kell tartani.
Legyünk türelmesek, minden a maga idejében érkezik. Ha valaki évtizedeken át védőfalat húzott fel magának, azt a falat lehet, hogy csak téglánként szabad megbontani.
Gondoljunk arra, hogy reménytelennek tűnő helyzetünkből biztosan van kiút: Hiszen csak nem nem akarhattuk megoldhatlalan feladat elé állítani magunkat, amikor vállaltuk az életfeladatokat. Legfeljebb jól elrejtettük a megoldás kulcsát!